Csak most jutott időm összeszedni a tegnapi Gay Pride / Budapest Pride képeit a gépemről. Talán van köztük érdekes, felteszem őket. A hatalmas, 60 méter hosszú szivárványszínű zászló Ausztriából érkezett:

Jancsi, a barátom.

Gyurcsány miniszterelnök úr és a felesége. Szemben velük Vásárhelyi Marcsi:

Pálfi Balázs, az mr1 műsorvezetője (saját kifejezésével: "közbuzi") és Ms. Edit...

Liberális értelmiségiek: Závada Pál író, Révész Sándor, a Népszabadság rovatvezetője és (háttal) Radnóti Sándor irodalomtörténész:

Eörsi Mátyás SZDSZ-es politikus és Kartal Zsuzsa (háttal) költő, baloldali közíró:

Egy pillantás a körút felé:

A képen  az elmúlt egy év Molotov-koktélos gyújtogatásai láthatók:

Nemcsak babák voltak - de csak józanok...

UK GAY NEWS Budapesten. 13 európai nagykövetség támogatta a rendezvényt, köztük Őfelsége királysága:

Küssen ohne Angst!

Szabadság, Egyenlőség, Testvériség - véletlenül megfordult, aztán így hagytam...

A tiltott zóna, Liszt Ferenc tér. (Ahol este 10 után bezérnak a szórakozóhelyek...) 

Slovaci:

Rendőrhelikopter a Terrorpláza fölött:

Vidám tüntetők a Terrorpláza előtt:

A zászlóvivők...

Az utolsó képen Verók István, VI. kerületi polgármester látható fehér nadrágban (MSZP). 

Készítettem egy térképet a 2008-2009-es cigányellenes támadásokról. A térkép elkészítéséhez felhasználtam a Roma Sajtóközpont (egykori munkahelyem) összefoglalását, amit mellékelek. Biztosan vannak pontatlanságok a térképen, mert kézzel készítettem, viszont a települések neve után különböző jelekkel utaltam arra, hogy hol történt gyújtogatás, hol használtak tűzfegyvert (sörétes vagy golyós puskát, illetve kézigránátot), hol maradtak halálos áldozatok, illetve súlyosan vagy életveszélyesen megsérült felnőttek és gyerekek. A szöveges rész tartalmazza az időpontokat és más fontos információkat is. Az Európai Roma Jogok Központja (ERRC) adatai szerint 2008 januárja és 2009 júniusa között 39 alkalommal ért támadás romákat Magyarországon (ezek nem mind szerepelnek az összeállításban). Szintén nincs a térképen a ma éjszakai tarnazsadányi gyújtogatás sem. 

Végül idézem az Amnesty International mai közleményét is. 

Nem szeretném fényezni magamat, de hosszú hallgatás után ismét ingyeneklámozzák a blogomat a legismertebb neonáci honlapok... Összeszámoltam, most hetvenegyedszer említik a nevemet!

Romákat ért támadások 2008-2009

AZ AMNESTY INTERNATIONAL KÖZLEMÉNYE:

A londoni székhelyű szervezet a hét végén adott ki közleményt a pár nappal korábban történt kislétai gyilkosság apropóján. Az AI emlékeztetett arra, hogy már korábban is aggodalmának adott hangot a magyarországi romák elleni egyre gyakoribbá váló támadások miatt.

Az Európai Roma Jogok Központja (ERRC) adatai szerint 2008 januárja és 2009 júniusa között 39 alkalommal ért támadás romákat Magyarországon. Ezek a bűncselekmények nyolc halálos áldozatot követeltek - idézte fel az Amnesty International. Hozzátette, hogy a roma közösségben a félelem légköre kezd eluralkodni a romákat érő sorozatos támadások nyomán, amelyek közül a szervezet a tatárszentgyörgyi, a tiszalöki és a nagycsécsi eseteket emelte ki.

Az emberi jogi szervezet üdvözölte, hogy a magyar kormány határozottan elítélte a romák elleni támadásokat. Az AI hangsúlyozta, hogy mielőbb eredményes rendőrségi vizsgálatra van szükség. A szervezet utalt arra, hogy több rasszista indíttatású támadás vizsgálata során történtek szabálytalanságok. A tatárszentgyörgyi gyilkosság után például a helyszínre kiérkező rendőrök megsértették a helyszínelés szabályait - írta az AI az ERRC, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezetek jelentéseire hivatkozva.

Az AI aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Magyarországon több rasszista indíttatású támadás is történhet, amelyet nem jelentenek be a hatóságoknak. Az Európa Tanács fajgyűlölet- és intolerancia-ellenes bizottsága (ECRI) Magyarországról szóló legutóbbi jelentésében megjegyezte, hogy az ilyen jellegű támadások áldozatai gyakran vonakodnak feljelentést tenni szégyenérzetük vagy a megtorlás miatti félelmük miatt, vagy esetleg azért, mert úgy érzik, a hatóságok a vizsgálat során nem fektetnek kellő hangsúlyt a rasszista indítékra - állt az AI közleményében.

(A vér szava, Свѧтоплукъ)

Tette mindezt azután, hogy  nem kívánatos személynek minősítette a mi köztársasági elnökünket, Sólyom Lászlót - aki szerette volna felavatni Révkomáromban a magyar állam alapítójának, István királynak a közadakozásból készült, öt méter magas posztamensre emelt lovasszobrát.

Révkomárom: Komarno, a szó, akárcsak a belőle származó Komárom helynév, szláv eredetű, és "szúnyogot", "szúnyogos helyet" jelent. Csípős mondatokban nem is volt hiány a magyar állami ünnepet követő napon, 41 évvel a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákia területére való bevonulása után. De ezek a csípések hosszan sajgó bögölycsípések voltak inkább, mint szúnyogéi.

Svatopluk, Morvaország fejedelme, egyik kedvenc feltételezett ősöm.

Fico hozzátette még, hogy István alatt kemény magyarosítás folyt, ezért nem kell első - egyébként tényszerűen közös - királyunk a szlovákoknak, legalábbis neki. Kell inkább Nagymorvaország fejedelme, bár nem tudjuk, hogy ő milyen keményen morvásította a népét... Beleértve a Kárpátok alatt tanyázó szláv törzseket is, akikből aztán jó bő ezer év múlva a szlovák nemzet önálló életre kelt.

István, mint az intelmeiből is tudjuk, kedvelte az idegeneket. Bár azt meg nem tudjuk, hogy az Intelmeket valóban ő írta-e, vagy az általa kedvelt idegen – görög, latin, német vagy szláv – keresztény papok. Mi több, István saját magyar népe is eléggé vegyes lehetett nyelvileg-etnikailag ahhoz, hogy keményen magyarosítson, és István is analfabéta az íráshoz.

A hét törzs és a hét vezér nevei például vegyesen magyarok (finnugorok) és türkök, arról nem is beszélve, hogy István fia, a tragikus sorsú Imre herceg félig német volt: a bajor Gizella fia. Donnerwetter!

Ősmagyar harcos

De legyen ez a szlovák miniszterelnök magánügye. Írtam már valamikor valahol, hogy az én anyai dédnagyapám sem kedvelte első, szentnek nevezett királyunkat, mégpedig a családi legendárium szerint azért, mert "földet adott a papoknak". Ezért minden augusztus 20-án tüntetőleg kiballagott az egri Nagy-Galagonyáson lévő szőlőjébe - ha másért nem, egy kicsit horolni, és egy füst alatt megtorolni Istvánon a megtorlandókat. Nem ünnepelt. Ehhez joga van Ficónak is.

Viszont ha neki nem is kell István, mert a gusztusának túl magyar, én azért még nem mondok le arról, hogy ki tudja honnan szalajtott őseim uralkodójaként igényt tartsak Szvatoplukra (Свѧтоплукъ).

A mai magyarság ugyanis igen kevéssé a honfoglalók - az ősmagyarok - leszármazottja, sokkal inkább az itt élő különböző népeké (ahogyan, megjegyzem, a szlovákok is). "Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa, török, tatár tót, román kavarog e szívben..." - hogy az apai ágon félig román (vagy tán egészen az), görögkeleti származású József Attilát idézzem. 

Én magam tudok arról, hogy egyes őseim - szép-szépapáim - Besenyőtelekről költöztek Egerbe. A besenyő vér igy máris adott. Vannak görög, szerb, oszmán és sváb őseim is. Meg közelebbről meg nem határozható "magyarok" - na, ők meg szinte bizonyosan szlovákok. Is. 

Oda szeretnék kilyukadni, hogy az ősmagyarok jórészt feloldódtak - genetikailag - a környező szláv, német és román meg kun, oszmán és egyéb tengerben, ahogyan a szlávok stb. is a magyarokban. Nagyjából egy vérből valók vagyunk - genetikailag - mindannyian a Kárpát-medencében (és aki nem, az is a miénk). A többi merő káprázat. Mondják, Kolozsvár egykori magyarellenes román polgármestere is dicsekedhet (szégyenkezhet) magyar ősökkel. De hát ki nem?

Ezért nemcsak István, hanem a "nagymorva" Szvatopluk büszke utóda vagyok én is. Nem mondok le róla senki javára, de szívesen osztozkodom benne bárkivel. Akárcsak Istvánban. 

Ide nekem Szvatoplukot! Is!

Utólagos kiegészités, Illyés Gyula Árpád cimű verse:

Illyés Gyula: Árpád

Halmot is alig látott az a nép még
s most: égbebökő sziklák és csúcsok!
Eső s – október végén! – hó suhog;
jégrög csusszantja a riadt ló léptét.

És nincsen út! Csak összegyűlt lucsok
a szurdikokban. Se ösvény, se lábnyom.
Törik a kerék köves patakágyon;
bukik a sík földhöz szokott tulok.

S rohanni kell! Előre, bármi áron!
Tegnap megint nyomukba lovagolt már
egy had besenyő s bosszúálló bolgár.
Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon!

Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj.
A bosszúállás nem kegyelmezett.
Vének se voltak. Minden elveszett,
mi összetartott: bíró, jós, pap, oltár.

Egy csapat özvegy férfi s egy sereg
árva siheder, ez volt a magyarság?
Ez asszonyát siratta, az az anyját.
Így érték el a legfelső hegyet.

S ott érték csak a baj igazi nagyját.
Nem volt kilátás, de ha léptek: mélység.
Köd volt s a jövő benne csupa rémség.
A holtakat a csupasz földre hagyták.

Mert nem lehetett itt se pihenés még.
Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani:
fusson rossz sorsával külön ki-ki.
Nem méri Ukkó oly vadul ütését,

ha nem zömre, nem törzsre mérheti!
„Röpüljön szét, mint istenlángja-ért fa,
Attila király vére-maradéka!”
ezzel töltődött szív és ész teli.

Lám a vezér is – mitől olyan néma?
Mert az volt Árpád, ahogy szinte földre-
érő lábával visszafogta törpe
ménjét indultában a szakadékba.

A tiszte volt, hogy gondoljon előre –
Mit gondolhatott, míg lehúnyva ferde
vadmacska-szemét megpróbált egy percre
az eszével belátni a jövőbe?

Ha megállt itt egy bősz lesz-ami-lesz-re,
tán visszajuthat a rokon világba,
ki visszajut majd – örökös igába!
Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le.

De hogyha mennek tovább, odaátra –
mivé vál ez az özvegy-árva nép
vadidegenek közt? Egy nemzedék
s néz idegenként vissza önmagára!

Lehet új otthon, lesz új feleség –
ő az uráé, de kit szűl, a gyermek,
idegen arc lesz és idegen termet;
keverék lesz s majd nem is keverék!

A csóktól szinte, melyet rálehelnek
a latin, a szláv, a germán anyák,
elveszti a bőr sárgás aranyát,
kisímul a szép hiúzszem-szögellet.

Lesznek minél jobbak az új arák,
lesz méhük annál mélyebb temető:
ott enyész el a napfényként sütő
mongol mosoly, a hunn pupilla-láng,

és mind a jel, a szív-melengető,
mellyel halott apádat kelti létre
– törzsednek örökéletet igérve –
újra és újra minden csecsemő!

S úgy élni, szívig lehántva, mi végre?
Eldobva testet-lelket – mert a régi
isten is a maga-arcút segéli –
mi marad mégis? Mit kapunk cserébe?

Ez furhatta, bár szóval kibeszélni
nem tudta, ez gyötörte a vezért,
míg meg nem lelte, amiért ha vért,
ha lelket váltva is érdemes élni.

„Akárhogyan is – még most sem beszélt –
szabadok leszünk” – ez suhant talán a
szívébe inkább, mintsem az agyába,
miközben megsarkantyúzta a mént

s a menetből egy sziklára kiállva
jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel,
mint juhász, aki minden ürüt ösmer,
hogy tódul népe át Európába. 

Itt-ott, egymástól elszigetelten ugyan folynak romológiai (ciganológiai) kutatások, de kevés pénzből, kis presztizzsel, öszekeverve a romantikus meséket és a főleg nyelvtudományi alapú valós kutatásokat. A magyarországi kisebbségi közösségi kulturális jogok a romák esetében érvényesülnek a legkevésbé. Pedig még nyelvileg is a roma a legnagyobb magyarországi kisebbség (megelőzve a németet) - még úgy is, hogy rohamosan folyik a romák nyelvi-kulturális asszimilációja. Ma körülbelül feleannyi cigány beszélhet cigány nyelven (romani shib), mint a hetvenes években, az első Kemény-féle - mellesleg világhírű - cigányvizsgálat idején. Akkor minden ötödik, ma talán minden tizedik roma beszélhet cigányul. Többségük valamilyen oláhcigány dialektust (lovar, cerhar, mashar, drizar, khelderar stb., stb.), egy töredékük pedig a Magyarországon régibb kárpáti cigány (magyarcigány, rom ungro) nyelvjárást. 

De most hagyjuk a nyelvet. Cigány történelem is csak nagy vonalakban létezik. A Nógrád megyei Litke¹ község honlapjáról most idemásolok egy történelmi vázlatot - bizonyára sok a tévedés benne, de olyan kevesen ismerik  közelről a romákat, hogy talán így is hasznos lesz.

 -----------------

¹ Azért éppen Litkét találtam meg, mert hallottam, hogy a Debrecenben elfogott rasszista gyilkosok (= a romák elleni gyilkosságokkal alaposan gyanúsítható személyek) egy Nógrád megyei településen készültek újabb aljas bűncselekményt elkövetni.

  ----------------

A cigányság története

A romák eredetéről korábban a köztudatban különböző romantikus elképzelések éltek. Olyan hiedelem is napvilágot látott, mely szerint a fáraó népeként Egyiptomból származnak. Ez és más naiv elgondolások minden történeti alapot nélkülöznek. Igaz, - Bari Károly neves roma költő és népmesekutató megfogalmazásában, hogy a romáknak nincs leírt történelmük, de van nyomon követhető történetük.

Ismeretes, hogy minden nép életútjának fordulóit, nevezetes eseményeit megörökíti a szájhagyomány. Esetünkben emellett egy rendkívül fontos, egzakt adatokkal rendelkező tudomány lesz segítségünkre: az összehasonlító nyelvészet. E komparatív nyelvészeti kutatások derítettek fényt a romák eredetére is. E kutatómunkában fontos szerepet játszott Vályi István magyarországi református lelkész, aki külföldi tanulmányai során együtt tanult malabári (indiai) diákokkal. Feltűnt neki - beszédüket hallgatva -, hogy nyelvük igen hasonlatos az ő községe cigány közösségének nyelvezetéhez. Megindultak a vizsgálatok, melyek során kiderült, főleg az ősi szanszkrit nyelvvel való összevetés során, hogy a nálunk használatos cigány nyelvjárások eredete közös ősi indiai nyelvre vezethető vissza. Rendszertanilag a roma nyelvjárások az indoeurópai nyelvcsaládba tartoznak sok más rokonnyelvvel együtt (latin, német, orosz, angol, francia stb.) Valóban, a roma nyelvjárások nyelvi struktúrája azonos az említett nyelvcsalád tagjainak nyelvi szerkezetével (pl. prepozíciók használata, deklinációk stb.). A ROM szó a cigány férfit jelenti, a ROMNYI a cigány nőt illeti, a ROMA pedig a többes számú alak: cigányok (a cigány elnevezésre majd a későbbiek során még visszatérünk).

A romák őshazájának helye az indiai szubkontinens észak-nyugati területe: Pandzsab. Érdekes a szóösszetétel jelentése: pandzs = öt, ab = folyó. Valóban, ha térképre nézünk, e területen az öt folyó vidékét találjuk, az Indust és annak mellékfolyóit.(Megjegyezzük, hogy a mai beszélt magyarországi cigány nyelvjárásokban is az ötös számjegyet pandzs-nak mondják a romák).

Sajnálatos, hogy roma testvéreink kiszolgáltatott helyzetben voltak már az Őshazában. Az akkor még a mainál erősebben élő kasztrendszerben a hierarchia legalján éltek, a páriák csoportjába tartoztak, kiszolgálói voltak minden tekintetben a felettük lévőknek.

A lassú, de folyamatos elvándorlás a Krisztus utáni 5. században kezdődött. Mint minden felkerekedésnek, a népvándorlások hullámverései közepette, a romák elindulásának is külső okai voltak. Ez idő tájt a fehér hunok betörését sejtették, érezték meg ösztönösen, ami távozásra késztette őket. Egyébként érdekes jelenség történetük során szinte mindvégig, hogy sosem várták be a hódítót, nem szálltak szembe nyíltan az ellenféllel, inkább választották a passzív rezisztenciát, mint a konfrontációnak erőszakos módját. Talán ez az attitűd is a hagyományos indiai gondolkodásmódból fakad (lásd, pl. Mahatma Gandhi világszemléletét e tekintetben). Talán éppen ezért történetük során a romák sosem viseltek hadat, nem alapítottak fejedelemségeket, királyságot, önálló államiságot.

A félnomád vándorélet első megszakítása a korabeli Perzsia volt. A nyelvi rétegvizsgálatok (a letelepedéssel kapcsolatos perzsa jövevényszavak a roma ősi alapszókincs mellett, arra rárakódva) kb. másfél évszázados tartózkodásra utalnak Perzsia területén, melynek a fenyegető mongol betörések vettek véget. A továbbvándorlás délnyugati irányt vett, Örményországba jutottak el a romák.

Fontos állomása volt ez az ország történeti útjuknak, hisz itt találkoztak először a kereszténységgel. Mégpedig a keresztény hagyományok egy tisztább, de ugyanakkor sokkal díszesebb, ünnepélyesebb, liturgiában gazdagabb formájához jutottak, mely térben és időben is közelebb állt az ókeresztény világ szokásrendszeréhez. Ráadásul a befogadó örmény nép különös örömmel állt a romák mellé, kvázi missziós feladatot is láttak megkeresztelkedésükben.

A fogadtatás öröme, az egyházi közösségekben való felszabadult beilleszkedés voltak valószínűleg azok a tényezők, melyek mintegy 400 éves marasztalást, viszonylagos letelepedést eredményeztek a romáknál. Az örmény jövevényszavak sokasága is erre utal.

Az ezredforduló azonban változtatást igényelt. Köztudottan a szeldzsuk törökök ebben az időben kezdtek támadásokat indítani a keresztény örmények ellen. E szándékukat megsejtve szedték fel sátorfáikat a roma csoportok, hogy "kivédjék" a támadást. Egy kisebb csoport Kis-Ázsián át déli irányt vett, míg a nagyobb populáció nyugat felé tartott, a Balkán félsziget irányába.

A déli irányba haladók eljutottak Egyiptomba (valószínűleg innen a téves hiedelem az egyiptomi eredetről!), ahol azonban nem álltak meg, hanem kötődtek egy akkor éppen arra vándorló, Szíriából nyugatra tartó népcsoporthoz. Az Omajád dinasztia népéről, a mórokról van szó. Érdekes ellenmondásnak tűnik: a megkeresztelkedett romák most egy iszlám vallású néphez csatlakoznak akkor, amikor eredetileg az örményektől éppen az iszlám vallású szeldzsukok miatt menekülnek el.

Az Észak-Afrikai partvidéken való vándorlás vége a gibraltári átkelés lett, majd az Ibériai félszigeten évszázadokon át való békés együttélés mórokkal, spanyolokkal, zsidókkal. Az itt élő romákat hívjuk ma los gitanos-oknak. (Van olyan feltevés, mely szerint a gitan szó az Egyiptom szóból származik, illetve annak megváltozott maradványa.) A kezdeti évszázadokban a spanyolországi cigányok külön kolóniákban, városnegyedekben éltek, akárcsak a zsidók, mára azonban ez csak néhány városban mutatható ki. (Ilyen pl. a granadai Al-Ambra erődítmény körül letelepedett, többnyire mutatványosságból, kereskedésből élő gitan csoport). Sajnos, hogy többségükben nyelvileg asszimilálódtak a spanyolországi romák.

Térjünk vissza, azonban most az Örményországból nyugati irányba vándorló csoportunkhoz. Ők Görögország területére jutottak, ahol testvérként fogadja őket az ortodoxia, hisz keresztény testvérek érkeztek hozzájuk. Könnyen illeszkednek is az ugyancsak csillogó-villogó, gyertyafényes, ikonosztázionokkal ékesített templomok világába. Különösen kedvelik romáink a nagy egyház mellett működő atcinganosz nevű kisegyházat, azt a kisközösséget, ahol jobban otthon érzik magukat. Úgy tűnik, a cigány elnevezés is itt ragad rájuk (cigány, tsiganes, zigeuner). Egyébként a kisközösségekhez való vonzódás, akárcsak ma, már abban az időben is jellemző volt, szemben a nagyegyházakkal. Ennek több oka van. Alapvetően a sokkal melegebb, baráti légkör, ahol mindenki ismer mindenkit: egymásnak és a közösség vezetőjének, aki többnyire maga is roma származású lelkipásztor, elmondhatják egymás gondjait, bajait, örömeit, keserveit. Másrészt e kisebb vallási közösségek normarendszere közel sem olyan követelő, szigorú, mint pl. a katolikus egyház struktúrájában és funkciójában. A görögországi tartózkodás történései sorába meg kell említenünk, hogy a Peloponészoszi félszigeten akkor virágzó település, Gippe környékére sokan telepedtek a romák közül. Egyes verziók szerint innen ered az angolszász nyelvterületen használatos gipsy elnevezése a romáknak. (Mások az Egyiptom szóból vezetik le ezt a mai megnevezést.) - Feltétlen említésre méltó, hogy a vallási tolerancia szép példáját adják már akkor s ma is a Balkánon élő roma csoportok. Közismert, hogy Bizánc eleste után az ezredfordulót követő évszázadokban az iszlám térhódítási aspirációi egyre inkább érezhetők a Balkán félszigeten. Ennek hullámveréseit megsejtve a romák egy része is áttér a mohamedán vallásra. (Jó tudnunk, hogy szerte a világon a roma közösségek mindig annak a vallásnak lesznek hívei, amelynek környezetében élnek.) Monoteista vallásról lévén szó, nem okozott tehát különösebb problémát a váltás. Ezért azonban társaik, az ortodox romák, soha nem vetették meg őket. Ma is előfordul pl. Bulgáriában, hogy egy muszlin roma család betér egy keresztény templomba, ahol Mekka felé fordulva mondják el az oltár előtt a péntek déli imádságot. És ez az attitűd kölcsönös: nem egyszer láthatjuk, hogy romák (keresztény hitűek) lábbelijüket levetve, gyertyát égetve térdelnek a mecsetekben vagy dzsámikban a mihráb fülkénél, miközben Máriához fohászkodnak. Itt jegyzendő meg, hogy valószínűleg az ortodoxiával való találkozás eredménye a romáknál az a mélységes Mária-tisztelet, amely szinte föléje helyeződik a Jézus imádásának. A romák ma is fordított utat járnak: Jézust kérik, hogy ajánlja őket anyjának Szűz Máriának, holott a keresztény tanítás szerint Máriát azért kell tisztelni, hogy járjon közbe isteni Fiánál, Jézus Krisztusnál. A mában is észlelhető vallási türelemnek, nyitottságnak a másik irányába tehát történeti gyökerei vannak. Mindenesetre mi gadzsók (=nem romák) e tekintetben sokat tanulhatunk e népcsoporttól.

Visszatérve a történeti fonalhoz, ismeretes, hogy a Balkán a XII-XIII. században egyre fenyegetettebbé válik a török hódítás tekintetében. A balkáni viszonylagos letelepedettség (országon belüli kisebb vándorlás csupán) következtében a romák életformájában is lassú változás következik be. A félnomadizálás mellett egyre inkább jelentkezik csírájában az a termelési forma, melynek során nem csupán a maguk szükségleteinek kielégítésére termelnek (fémművesség, kovácsmesterség, kosárfonás, sátorkészítés, stb.), hanem szolgáltató iparként másokat is ellátnak e tevékenységükkel, kezdenek sarjadni a hagyományos cigány mesterségek, melyek aztán évszázadokon át megélhetést biztosítanak a romáknak az európai országokban.

A török hódítás előszelét érezve, kezdetben a keresztény vallású csoportok kezdtek el kisebb csoportokban, északi irányban szivárogni hazánk felé. A XIV-XV. század határmezsgyéjén vagyunk, fél évszázaddal a nándorfehérvári győzelem előtt. Részben megoszlik a roma népcsoport: keresztények mennek, mohamedánok maradnak illetve csapódnak a felfelé törő iszlám haderőhöz. Az előbbiek magyar, az utóbbiak török végvárakba szegődnek el szórakoztató ipart űzve: mutatványosság, ének, zene, tánc, továbbá az előbb már említett mesterségek. Ettől az időtől fogva már írott dokumentumok is rendelkezésünkre állnak. Oklevelekből tudjuk például, hogy 1396-ban a pécsi püspök 25 sátoros cigány családnak engedélyezte a letelepedést a városfal tövében. A délről induló betelepedés természetesen ekkor még nem volt tömeges méretű. Nagyobb populáció akkor indult el, amikor Zsigmond király és császár un. menleveleket adott ki, amelyek szerint legálisan jöhettek az országba a roma csoportok. Valószínűleg élt még az országvezetés tudatában az a szép hagyomány, melyet országalapító Szent István királyunk fogalmazott meg fiához, Imre herceghez írt intelmeiben, mely szerint fogadjuk be az idegeneket, mert minél tarkább nyelvében, szokásaiban egy nemzet, annál értékesebb. Megjegyzendő egyébként, hogy a későbbiek során számos un. európai kultúrállamban tömeges üldözésnek, pogromoknak vetették alá roma testvéreinket. Magyarország e tekintetben kivétel volt, eltekintve azoktól a XX. századi helyi atrocitásoktól, amelyekről később még lesz szó.

Az ezernégyszázas évek első felében indult meg tehát a roma népesség lassú áramlása a Balkánról. Ez a folyamat folytatódott 1526 után is, a hódoltság idejéből azonban kevés adat áll rendelkezésünkre. Békésen éltek a romák együtt a megmaradt magyar lakossággal illetve a hódító török népességgel. Szívesebben választották azonban a megmaradt erdélyi részeket és a Havasalföld tájékát.

A nagyobb arányú betelepedés csak a hódoltság után, a XVIII. században következett be, a felvilágosult abszolutizmus korában, amikor is Mária Terézia intézkedései nyomán szisztematikusan jöttek a romák főleg az Alföld térségébe. Őket nevezi a szakirodalom az un. kárpáti cigány csoportnak. A királynő elképzelése az volt, hogy a török hódoltság következtében kipusztult vagy elmenekült magyar lakosság helyére telepíti a romákat. Ezért hívta őket újmagyaroknak. Úgy gondolta jóhiszeműen, hogy a mezőgazdaságban hiányzó munkaerőt velük fogja pótolni. Nem ismervén a romák történetét, vállalkozása sikertelen volt, hisz a félnomád életet élő a kézműiparba csak éppen belekóstoló romák alig-alig ismerték az állattenyésztést, növénytermesztéssel pedig soha nem foglalkoztak. Mária Terézia másik ballépése pszichológiai ismerethiányból fakadt. Annak ellenére, hogy l6 gyermeke született, közvetlen pedagógiai tapasztalatokkal nem rendelkezett. Ezért történt meg az a sajnálatosan brutális intézkedése, melynek alapján a kisgyermekeket (2-4 éves kortól) ki kell emelni a családból, elvenni a roma szülőktől és magyar parasztcsaládokhoz adni. Így - gondolta a királynő - a gyermekkori szocializáció földművelő környezetben fog végbemenni s így a romák részt fognak venni a magyarországi mezőgazdaság újjáélesztésében. Ennek az elgondolásnak valóra váltása ugyancsak meghiúsult. Tudjuk, hogy a kisgyermekkori szocializáció folyamatában döntő jelentősége van az anya-gyermek kapcsolatnak érzelmi vonatkozásban. Sok kisgyermek napjainkban is azért hospitalizálódik az egyébként mind anyagi mind személyi feltételekkel jól ellátott nevelési intézményeinkben, mert megszakad az édesanyjukkal való kapcsolat. Gondolhatjuk mennyire így volt ez Mária Terézia korában is. Ugyanis a roma családok kohéziós ereje hatványozottan nagyobb fokú a gadzsó családokénál. A gyermekekhez való kötődés életfontosságú a roma családokban. Nem véletlen, hogy roma asszonyok a legritkább esetben vállalkoznak abortuszra. A férfi családfő pedig egyenesen megtiltja a művi beavatkozást. Végül is a XVIII. század ilyen értelmű "családpolitikája" nem szüntette meg a vándorlást, sőt az egyre erőteljesebbé vált. Megindult az elvett gyermekek utáni keresés, a gyermekek szökése, a romáknak a parasztokkal szembeni konfrontációja (valószínűleg ebből a korból származik az a hagyomány, hogy sok helyen ma is a község roma lakossága egyszerűen parasztnak hívja mindazokat, akik gadzsók, azaz nem cigány származásúak). Ráadásul újra - mint előtte évszázadokon át - előtérbe került az üldözöttség tudata, hisz a hatóságok erőszakosan fogtak hozzá a letelepítéshez, úgymond "jogtalannak", törvényellenesnek tartották a gyermekek visszavételét édes szüleikhez. Sajnálatos, hogy e tekintetben Európa szerte a különböző egyházak is szemet hunytak, sőt esetenként támogatták a romákkal szembeni antihumánus intézkedéseket egészen a II. Vatikáni Zsinatig, amikor is VI. Pál pápa elsőként a katolikus egyház történetében hivatalosan is deklarálta az egyház evangelizáló feladatait a roma közösségek irányába. Ez azonban csak a huszadik század második felében történt meg.

Egyelőre menjünk azonban vissza a két évszázaddal előbbi időszakra, amikor a kárpáti cigány csoport megjelent a Kárpát-medencében (innen egyébként a romológiában használatos elnevezésük). Ez az a csoport, mely az említett események következtében sajnálatos módon elvesztette eredeti, Indiából hozott anyanyelvét és így nyelvileg teljesen asszimilálódott. Éppen ezért nyelvi tekintetben őket nevezi a szaktudomány a magyarországi nem cigány anyanyelvűek csoportjában magyar anyanyelvű cigányoknak. Hazánkban a roma kisebbségi populáción belül ők képviselik a legnagyobb százalékarányt, mintegy 70%-ot. Megjegyzendő azonban, hogy e nagyszámú csoporton belül is találunk kisebb közösségeket, melyek izoláltságuk következtében megőrizték eredeti nyelvüket. Ők tehát a romungró nyelvjárást beszélik. Térbeli elhelyezkedésűk a mai Magyarország területén a következőként alakult: Nógrád megye, Budapest környéke (Páty, Csobánka, Zsámbék, Pilisvörösvár, Biatorbágy, Pesthidegkút, Budakalász), Dunántúl (Pécs, Mohács, Versend, Dunaszekcső). Meg kell jegyeznünk, hogy a romungrók mellett a Kárpáti csoportban találjuk még az un. szinto cigányokat is, akiket köszörűsöknek illetve ringlispiles cigányoknak is neveznek, ugyanis az utóbbiak többnyire fél-vándor életet élnek ma is: mutatványossággal foglalkoznak (körhinta, céllövölde stb.) Ők magukat sokszor német illetve vend cigányoknak is nevezik (Zala, Tolna megyék). Az érdeklődők számára megjegyezzük, hogy nyelvtanulás esetén ajánlható Rácz Sándor néhány évvel ezelőtt megjelent Romungro-Magyar szótára illetve Mészáros György pár évvel korábban kiadott A szinto dialektus nyelvtana c. könyve.

A mai magyarországi cigány anyanyelvű csoport másik nagy ága az előbb említett Kárpáti csoport mellett az oláh cigány csoport (egyes helyeken kolompároknak hívják őket), akik eredeti, Indiából hozott nyelvjárásukat használják, melyet évszázadokon át megőriztek vándorlásuk folyamán. A foglalkozás szerinti törzsi elkülönülés alapján kisebb eltéréseket találunk, egymást azonban megértik az indiai alap-törzsanyag alapján. A hazánkban élő, mintegy 20 % arányt kitevő oláh csoport törzsi ill. nyelvjárási tagozódásából felsorolunk néhányat: lovara (lókereskedő), colara (szőnyegkereskedő), cerhara (sátoros), masara (halász), fodozovo (kovácsok), romano rom (rézműves), kherara (házaló), csurara (késes), drizara (üstfoltozó) stb. Bár valamennyi nyelvjárás egyaránt fontos, hisz a beszélők anyanyelvéről van szó, mégis külön kiemelnénk a lova nyelvjárást (a lové = pénz szóból), mely minden valószínűséggel a magyarországi romák irodalmi nyelvévé alakul, hisz ezen a nyelven jelent meg. pl. Choli Daróczi József bibliafordítása, fordította le Nagy Gusztáv Az ember tragédiáját, jelentetik meg írásaikat mai roma költők, regényírók. Persze mindennek is történeti előzményei vannak. A Habsburg dinasztia egyik lelkes, a romák iránt empátiával rendelkező tagja, József főherceg a múlt században alcsuti kastélyában iskolát létesített cigány gyermekek számára. Igaz, a kezdeményezés nem volt hosszú életű, nem a romák, hanem a környék lakosságának előítéletes magatartása miatt, mégis fontos volt a romák nyelvfejlesztése tekintetében a főhercegnek az a lépése, mellyel belefogott az oláh (ezen belül lovar dialektus) nyelvtanának és szótárának megírásába. Ennek teljes szövege a Pallas Nagylexikonban olvasható. Ezen alap lerakása után kezdtek bele egyre többen a lovar dialektus nyelvtana leírásába, illetve szótárának összeállításába (Choli Daróczi József, Vekerdi József, Karsai Ervin, Hutterer Miklós, Mészáros György). Napjainkban fokozatosan látnak napvilágot cigány nyelvtanok, társalgási könyvek, iskolai kézikönyvek, stb. Remélhetőleg a felsőoktatásban is meggyökeresedik az a szemlélet, hogy a leendő óvónők, tanítók, tanárok számára nélkülözhetetlenek a romológiai alapismeretek, ezen belül a nyelvismeret is. Örvendetes, hogy napjainkban már állami nyelvvizsgát is lehet tenni lovár nyelvből.

A harmadik nagy csoport, amely hazánkban letelepedett a magukat beás cigányoknak nevező populáció. Ők a múlt század végén illetve a XX. század első évtizedeiben telepedtek át hozzánk Erdélyből és a Havasalföld vidékéről. Indiából hozott nyelvüket elvesztették Romániában és magukkal hozták a múlt századból eredő, a román nyelvújítás előtti nyelvállapotot. A tudományos szaknyelv éppen ezért román cigányoknak nevezi őket. Áttelepedés előtti sorsuk rendkívül keserves volt, hisz még a múlt században is rabszolgaéletre kényszerítették őket. A köztudatban teknővájó cigányoknak is nevezik őket, mivel erdőben élve famegmunkálással foglalkoztak: teknőt, fakanalat és más használati eszközöket készítettek, földbevájt kunyhókban, putrikban éltek. Később beköltöztek a falvak peremére, ahol külön az un. cigánysoron éltek. Sorsukról és életvitelükről Orsós Jakab kitűnő írónk számol be több novelláskötetében. Létszámuk ma kb. 8-9%-át teszi az összroma populációnak hazánkban.

Amint érzékelhettük a romák nyelvi tagozódását, éppen úgy réteghelyzetüket tekintve is tagozódnak: a magasan kvalifikált muzsikus rétegtől kezdve a még telepi viszonyok között élő putrilakó roma családok életviteléig széles skálát találunk. Az 1944-es német, majd az 1945-ös szovjet megszállást követően az iskoláztatás igen-igen labilis volt a romáknál. Az 1893-as nagy cigány összeírás szomorú analfabétizmus képén alig tapasztalható változás a harmincas-negyvenes években.

Közben történt valami itt Európában, mely brutalitásnak a romák nagy része is áldoztául esett. A náci ideológia alapján nemcsak a zsidókat, hanem a romákat is pusztulásra ítélte a hitlerizmus. Tették ezt annak ellenére, hogy a roma népcsoport éppen úgy az árja fajhoz tartozik, mint Európa sok népe, köztük a németek is. (A roma nyelvjárások valamennyije éppen úgy az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozik, mint a többi sok európai nyelv: pl. orosz, német, francia, angol, stb.) Mindezek ellenére megsemmisítésre ítélték őket a nácik. Európa szerte félmillió roma esett áldozatául a bestiális tettnek. A nácik szörnyű stratégiájának hullámai Magyarországra is kiterjedtek. Egyelőre még viszonylag keveset tudunk a Magyarországról elhurcolt romák sorsáról. Remélhető azonban, hogy megindult kutatások erre is fényt derítenek. A koncentrációs táborok adataiból következtetni lehet arra, hogy l944 július vége és l945 márciusa között mintegy 25-30 000 romát deportáltak hazánkból. E deportálások előkészítéséről, ideológiai megalapozásáról azonban már a negyvenes évek elejétől folytak akciók Magyarországon is. Gesztelyi Nagy László, a Tisza-Duna közi mezőgazdasági kamara igazgatója már 1928-ban - tehát Hitler uralomra jutása előtt - foglalkozott a cigány ügy úgymond "rendezésével". Vassányi István szolgabíró l936-ban a Magyar Közgazdaságban kéri a belügyminisztert egy un. cigány-kódex kiadására. A gödöllői járás akkori főbírája, Vitéz Endre László l937-ben sürgeti az oláhcigány-ügy rendezését. Az 1940. évi országgyűlés egyikén aztán nyíltan színre lép Gesztelyi Nagy fasiszta elképzelése, amikor a következőket mondja: az ilyen emberi érzést nélkülöző, állatiasságig lealacsonyodva élő, minden, még a legnagyobb és legelvetemültebb büntettek végrehajtására is képes, tunya, dologtalan, buja, életkörülményeihez konokul ragaszkodó, számottevő népréteg egyéni átalakításához, átformálásához kímélet nélkül olyan szigorú eszközökhöz kell fordulnia, amely a szív szavára nem hallgat, a legradikálisabb eszközöktől sem riad vissza.

Gesztelyi Nagy azután valóban nem válogat az eszközökben. Elgondolásai között szerepel többek között a cigányok koncentrációs munkatáborokba szállítása, internálása, ahol őket munkára kívánja kényszeríteni, továbbá szaporodásukat megakadályozni. Külön cigány törvényt követel, melynek paragrafusai csak a cigányokra lennének alkalmazhatók. Megemlíti többek közt a botbüntetést, sőt a kasztrálást is.

Az orvos Szentkirályi is hasonló megoldásokat javasol, aki szerint a cigány kérdés csak úgy oldható meg, ha minden cigányt kitelepítünk az országból, vagy ha az egész cigányságot egy vagy több internáló táborba helyezzük el. Majd így folytatja: A kitelepítésre a háború végéig gondolni sem lehet, a cigányok internálása azonban lehetséges volna.

A szovjet hadsereg megszálló hadjáratai következtében a radikálisok álmai csak részben valósultak meg, hiszen csupán a Dunántúlon maradt már idejük a náci hóhéroknak a romák egy részének likvidálására. A német hadsereg által még megszállva tartott Nyugat-Dunántúlon garázdálkodtak a nácik és nyilas csatlósaik a háború közvetlen befejezése előtt, l945 tavaszán.

Egyik példaként megemlítem a Szombathely térségében elhelyezkedő Ondód (ma Torony) községet, ahonnan közvetlen a háború vége előtt 25 roma férfit vittek el a nyilasok. Írásos nyom alapján nem tudjuk, hogyan, milyen alapon válogatták a férfiakat a községben. Először a községi iskolában gyűjtötték össze a csoportot. (Ma ennek az épületnek a falán emléktábla hirdeti az elhurcoltak emléklét.) Az est beálltával csendőri kísérettel gyalog tették meg az utat a szombathelyi teherpályaudvarig, ahol bevagonírozták őket. A szemtanuk szerint egy teljes szerelvényt megtöltöttek a megye területéről begyűjtött megbízhatatlanok. A vonat a komáromi Csillag várba vitte szomorú sorsú utasait. Itt már több százan voltak. Származásuk, vallásuk, politikai meggyőződésük különböző volt, csupán sorsukat pecsételte meg egy embertelen eszme.

A komáromi várban két hétig magyar katonák őrizték őket. Később tábori csendőrök, majd németek vették át őket. Az őrizettekkel való bánásmód egyre brutálisabb lett. November vége felé történt meg végleges elszállításuk. Egy-egy vagonba annyi embert tuszkoltak, amennyi belefért. Indulás előtt feladták az ivóvizet, az élelmet, aztán rájuk zárták az ajtót. A bentlevőknek fogalmuk sem volt arról, vajon merre járnak, ugyanis nappal holtvágányon állt a szerelvény, csak éjjel szállították őket. Amikor az egyik túlélővel készített interjú során a kérdező (Dr. Schermann Vera) az utazás körülményeiről érdeklődik, kiderül, hogy az éhezést, állva alvást még csak ki lehetett valahogyan bírni, a szomjúság azonban sok szenvedést okozott. A betegek, a gyengébb szervezetűek nem bírták, életük már a marhavagonban befejeződött. A holtak a vagonban együtt utaztak tovább élő társaikkal.

Az ondódi cigány csoport végállomása Dachau volt. Itt eddigi emberi lényük megszűnt, személytelenné váltak, nevük helyett egységesen a KL (Koncentrációs Tábor) jelzést kapták. Személyiségük az SS szemében azonosítási számmá zsugorodott. A billog vászonkabátjuk mellső oldalának bal részén volt. A cigányok piros háromszöggel voltak megbélyegezve. A hajnali sorakozón - ami órákig tartott - az SS-ek ügyeltek a formaságra. A százezres nagyságrendű azonosítási számot németül olvasták, melyre a szám tulajdonosának jelentkeznie kellett. Sok büntetést vont maga után ez is, hisz a németül nem tudó magyar cigányok nehezen jegyezték meg a szám német jelentését. Ezért aztán hosszú órákig tartott a sorakozó, a névsorolvasás hóban, fagyban az udvaron. Fűtetlen faházakban laktak, deszkán feküdtek, takarójuk kopott pokróc vagy felsőkabát volt.

Élelmezésük is magán hordta a híres német precizitást. Szabályosan ismétlődött az étrend, amely sem mennyiségben, sem minőségben nem felelt meg az emberi táplálék fogalmának. Az első időben még 12 ember napi adagja volt az egy darab téglakenyér, később már húsznak adták ugyanezt az adagot. A főzeléket a vízben megfőtt takarmányrépa jelentette.

Ebből az életmódból egyenesen következett az elhalálozások növekedése. A lágerlakók között pusztítottak a különböző fertőző betegségek, főleg az alultápláltság miatt. Ehhez társult a lelki betegség is: sokan, tudattalan állapotban, a magasfeszültségi árammal töltött kerítéshez rohantak, s a fellobbanó elektromos áram oltotta ki életüket. A túlélő szemtanú mondta el, hogy az egyik ondódi roma (itthon zenész volt) felbomlott lélekkel hegedült, amíg fizikuma bírta, míg be nem állt a szenvedéseit megszüntető halál.

E szomorú emlékek felidézője elmondta, mennyi verést kellett elszenvednie azért, mert összelopott minden ehető hulladékot. Valószínűleg ennek köszönheti életben maradását. Huszonnégy társa nem bírta ki a szenvedéseket.

A dachaui koncentrációs tábor azon egységében, ahol riportalanyunk is élt, napirenden voltak a különböző orvosi kísérletek. E kísérletek céljáról csak hazatérése után szerzett tudomást. A magas légkörű repülésnek az emberi szervezetre gyakorolt hatását tanulmányozták. Riportalanyunkon hét alkalommal végezték el a kísérletet. A kísérletnek két variációja volt:

1. Természetes módszer. Ekkor a meztelenre vetkőztetett embert addig tartották a téli fagyos hidegben, míg az a kívánt állapotba nem került. Sokan - tudatuk utolsó maradékával - a drótkerítés szenvedést megszüntető elektromos áramába menekültek.

2. Mesterséges módszer. Ilyenkor a kísérleti alanyt egy erre a célra létesített helységbe vitték, ahol cementkádak sorakoztak. Ezekbe a kádakba parancsolták az embereket s a rájuk engedett vízzel hűtötték testüket a szükséges mértékig.

Mindezt követte az újraélesztés. Sokuknál nem volt többé ébredés. Az újraélesztésnek is sajátos módjai voltak. Megjegyzendő - mondja a visszatért riportalany -, hogy a hazatért romáknál, akinek utóda született, megtalálható valamilyen fogyaték. Legtöbbjük süketnéma vagy szerencsésebb esetben beszéd- és halláskárosult. (Őneki is két süketnéma fia van!) Így szenvedtek ártatlanul még az utódok is a nácik által végzett kísérletek miatt. Sőt nemcsak az első generációnál, hanem az unokáknál is kimutathatók a kísérletek nyomai, káros hatásaik.

Talán kicsit hosszabban időztünk a magyarországi Roma Holocaust áldozatainak történéseinél, de úgy gondoljuk, a sokszor még ma is előítéletes megnyilvánulások indokolják a történelem e sötét lapjainak újraolvasását is.

Az első hivatalos intézkedés a roma népességet érintően az l96l-es állami és párthatározatban jelentkezett. Ez és a követő határozatok is az évek során rétegspecifikusan kezelte csupán a romák helyzetét, megfeledkezve vagy inkább talán elhallgatva az etnikumspecifikus oldalt. Mindez azt jelentette, hogy a szociális mezőben igen sok pozitív intézkedés történt (telepek felszámolása, lakásépítés, szociális intézkedések, iskoláztatás, analfabetizmus megszüntetése, stb.). Az identitástudat fejlesztése, a roma kultúra megőrzése, ápolása, fejlesztése azonban a háttérben maradt vagy csak másodlagos szerepet kapott. Tulajdonképpen csak a hetvenes évek végén kezdett éledni az a szemlélet, hogy önazonosság-tudat nélkül nincs személyiségfejlődés. Elsősorban a roma értelmiségiek voltak e gondolat zászlóvivői, akik alkotásaikkal6 irodalom, képzőművészet, zene, tánc, nyelvészeti kutatások, néprajzi gyűjtőmunka) egyre inkább sürgették a szemléletváltást. Ennek kiteljesedése csak a rendszerváltással kezdődött meg. A folyamat jelenleg is tart, melynek során különös hangsúlyt kap a roma fiatalok iskoláztatási programja. Társadalmi felemelkedés csak magasabb szintű képzettséggel érhető el. A hazánkban is jelentkező vadkapitalizmus túlkapásai következtében a munkanélküliség tovább fokozódott a roma lakosság körében. Ráadásul a meglévő előítéletek fokozzák a romák kirekesztettségét. A ma történéseivel azonban majd a jövő történetírói foglalkoznak.

Történeti áttekintésünkhöz feltétlen hozzá tartozik, hogy néhány gondolatot adjunk a hazánk területén kívül élő roma csoportokról is. Európát tekintve szinte minden államban élnek romák. Nyelvjárásaik és réteghelyzetüket, életviszonyaikat tekintve is differenciáltak. A második világháborút követően például az NDK-ban mindössze kétezer körül mozgott a létszámuk, ugyanakkor az NSZK-ban nyolcvanezren éltek. Az áttelepülés magyarázata gazdasági okokra vezethető vissza: míg keleten kényszerű letelepedésre kényszerítették őket, addig nyugaton tovább folytathatták vándorló életvitelüket, a szabad kereskedelmet. Nyugat-Európa országutjait járva ma is szinte mindenütt találkozhatunk gépkocsik által vontatott lakókocsikkal, melyben romák laknak. Míg Németországban, Olaszországban a szintó csoport jelentős, addig Franciaországban a khelderas és manus csoportokat találjuk. Fő életforma a vándorlás, de persze letelepedett csoportokat is találunk. A lókupeckedést felváltotta a motorizált kereskedelem. A vándorló csoportok főleg autó roncstelepek mellett állnak meg időszakosan, hogy a még használható alkatrészeket kiszereljék az eldobott gépkocsikból és továbbadják a kereskedelemben. A franciák szisztematikusan kialakítják az un. terraine-eket ahol hosszabb időre tartózkodhat egy-egy roma család. Ezek a mi kempingjeinkhez hasonlóan kiépített területek anyagi és szellemi infrastruktúrával. Minimális napi befizetésért kap a család a lakókocsihoz áramot, kábeltelevíziós csatlakozást, vizet, stb. A szellemi segítséget az itt felállított panel óvodák és iskolák jelentik, ahol rendszeres nevelésben-oktatásban részesülnek a fiatalok. Az iskolába járás fő motivációja a gépkocsivezetéshez szükséges jogosítvány megkapása, melynek előfeltétele az iskola elvégzése. Mély hivatástudattal rendelkező lelkes pedagógusok segítik ebben a családokat. Teljesen egyénre szabott differenciált oktatás folyik. Minden fiatalnak leckekönyve van, ahol az előző letelepedési helyen beírt anyagrészekkel folytatják az új telephelyen a tanítók, tanárok a tananyagot. E mozgó telephelyeken az egészségügyi viszonyok is kifogástalanok. A nagyméretű lakókocsik berendezése modern, több helységből áll, a tanulásra is jut hely a gyermekeknek. Lelki gondozásban is részesülhetnek azok, akiknek erre igénye van. Elkötelezett papok, szerzetesnők ugyancsak lakókocsikkal járják az országot, be-be térve egy-egy roma közösséghez, ahol istentiszteleteket is tartanak. Céljuk azonban nem a mindenáron való térítés, hanem a jobb, sikeresebb élet kínálata. Ne higgyük azonban, hogy például Franciaországban nincs diszkrimináció - mindezek ellenére - a romákkal szemben. Az előbb említett speciális terraine-k bejáratánál nincsenek tiltó feliratok, ha azonban egy megszokott útszéli kempingben szeretne a cigány család megállni néhány napra, ezt sajnálatosan nem teheti. Itt előttük van a figyelmeztető tábla: Pour les tsiganes interdit!, azaz: Cigányok számára tilos a bemenet!

Érdekes, hogy a hideg éghajlat ellenére már a XX. század elején Skandináviába is eljutottak a romák. Ezekben az államokban rendkívül korszerű kisebbségpolitikát folytatnak, így akik ide kerültek, jól érzik magukat. A többségi nyelv elsajátítása mellett például a saját anyanyelvi oktatásban is részesülnek a gyerekek az iskolákban. Anyanyelvi tankönyvek, újságok, szépirodalmi művek, stb. állnak rendelkezésükre. Persze a roma populáció létszáma is jóval alul marad a kelet-európai országok roma lakosságának. Így pl. Finnországban mindössze 8 000 körüli a romák létszáma.

A háborús éveket követően kisebb csoportok a tengeren túlra is átjutottak. Dél-Amerikában, Brazíliában és Argentínában találhatók kis létszámban. Az Amerikai Egyesült Államokban is élnek szétszóródva (a texasi egyetem általános nyelvészeti tanszékét pl. egy magyar származású roma professzor vezeti). Újabban sokan vándorolnak ki Kanadába. Ez azonban már ismét az új kor történéseihez tartozik.

Fenti néhány gondolatunkban dióhéjban szaladtunk át a romák történetén. A romák, akik évszázadokon át kivetettek és elutasítottak voltak a társadalom különböző rétegei részéről, ma elismert transznacionális kisebbséget alkotnak, akiket tisztelnek Európában, akik békés életet élnek és univerzális testvériséget hirdetnek. A romák olyan életutat, életstílust képviselnek a beköszöntő harmadik évezred civilizációja számára, amelyben az ember felfedezve önmagát, mély belső dimenziókban el tud szakadni az abszolút mértékben térbezárt biztonságtól, hogy új kulturális, szociális és politikai teret nyisson, ahol a különböző identitások minden ember és minden népcsoport között szembesülnek és megértik egymást a szolidáris találkozások különbözőségeivel.

(Dr. Várnagy Elemér munkájának felhasználásával)

Debrecenben a Perényi utcában elfogtak öt vagy hat cigányvadászt - 4 embert a romák elleni gyilkosságokkal gyanúsítanak. 

Perényi utca 1.

Kácsor Zsolt barátom, a Népszabadság tudósítója szerint ezen a szórakozóhelyen találkoztak a gyanúsítottak.

Ezt írja az MTI:

A romák sérelmére elkövetett kilenc bűncselekmény során - amelyben a Nemzeti Nyomozó Iroda időközben 120 főre bővített külön egysége folytatott nyomozást - a tettesek összesen 16 lakóházat támadtak meg 11 Molotov-koktéllal, 63 lövést adtak le lakóházakra sörétes és golyós lőfegyverekből. A bűncselekményekben összesen 55 sértett van, hatan meghaltak a támadásokban, öten súlyosabb-könnyebb sérüléseket szenvedtek.

A kilenc bűncselekményt tavaly és részben idén követték el: tavaly július 21-én Galgagyörkön, augusztus 8-án Piricsén, szeptember 5-én Nyíradonyban, szeptember 29-én Tarnabodon, november 3-án Nagycsécsen, december 15-én Alsózsolcán, valamint idén február 23-án Tatárszentgyörgyön, április 22-én Tiszalökön és augusztus 3-ára virradóra Kislétán.

A kislétai és a tiszalöki bűncselekményben egy-egy ember halt meg, a Nagycsécsen elkövetettben ketten, Tatárszentgyörgyön szintén ketten vesztették életüket.

A felderítés sikere érdekében az eddigi legmagasabb, 100 millió forintos nyomravezetői díjat tűzte ki a rendőrség.

A hírügynökség rendőrségi forrásból származó értesülése szerint az elkövetők nem roma származásúak.

Még mindig helyszínelnek a rendőrök abban a debreceni belvárosi sörözőben, ahol péntekre virradóan elfogták a gyanúsítottakat - tapasztalta az MTI tudósítója a helyszínen pénteken kora délután. A Perényi 1. nevű sörözőbe csütörtökön éjfél után hatoltak be a kommandósok, mindenkit igazoltattak, majd több személyt elvittek a helyszínről. Ezzel egy időben más helyszíneken is sor került rendőrségi akciókra Debrecenben.

A Perényi 1. söröző Debrecen múzeumi negyedében, a cégbíróság épületének pincéjében működik. Üzemeltetője Barabás Zoltán közismert debreceni vállalkozó, aki az MTI-nek elmondta: ő maga semmit nem tudott az akcióról, a söröző helyiségét a bíróságtól bérli. Barabás Zoltán - mint mondta - péntek reggel a rendőröktől értesült a történtekről, azt azonban nem közölték vele, hogy kiket vettek őrizetbe.

A helyszínen tartózkodó rendőrök azt nem mondták el meddig tart a helyszínelés, de az alapos, minden részletre kiterjedő munkák éjjel három óra óta tartanak a Perényi 1. sörözőben.

 

(MTI)

Százmillió forint - az bizony még szűkebb pátriám, a VIII. kerület (például a Lujza utca) szoba-konyhás lakóinak is szép pénz, álmodni is szoktak róla, de az csak százezer... vagy legalább egy ezres holnapig.

De annyi sincs.

Pedig az ő munkaviszonyuk is megszűnt már vagy 10-15-20 éve - potyára.

Százmilliót többségük akkor sem keresne egész életében, ha száz évig élne.

Azért is forog a fejemben ez az összeg, mert az utóbbi időben kétszer is szóba került a sajtóban. Egyszer mint soha nem látott nagyságú körözési díj, amelyet az kap meg, aki nyomra vezet az utóbbi egy év cigányellenes gyilkosságainak ügyében [aki csak a kislétai gyilkos(oka)t súgja be, az csak 10 milkát kap], másszor mint különböző rendű és rangú BKV-s vezetők végönkielégülése.

A nyomravezetői díj hatalmas összeg, példa nélküli a magyar bűnüldözés történetében. A BKV-vezetők végelgyengülése annyira nem egyedülálló, hogy nem is tudjuk, hogy hányan kapták, és ki mennyit - de összességében nem is százmillió forint, hanem talán a milliárdot verdesi.

Hogy ki melyiket sokallja, az ízlés dolga. A nyomravezetői díj persze csak elméletileg sok, mivel nem kell kifizetni senkinek: nincsenek meg a cigányvadászok.

De a többször százmillió sem lehet olyan nagyon sok. Ha a magyar jogszabályok lehetővé teszik ekkora összegek kifizetését az adófizetők (és a bérletesek-jegyvásárlók) pénzéből, akkor a dolog teljesen rendben van. Sajnos.

Olvastam Gyurcsány Ferenc exminiszterelnök legutóbbi, augusztus 10-i blogbejegyzését (milyen kár, hogy nem itt nálunk, a Nolblogon vezeti!), amiben balatoni nyaralásáról beszél, amelyet családi és baráti körben tölt el. Esténként, ahogy szokás, a világ dolgairól beszélgetnek, írja. És így folytatja:

"Persze előbb-utóbb a politikánál kötünk ki, a társaság, az a világ amelyhez én, mi a legközelebb érezzük magunkat, tele van kérdéssel és bizonytalansággal. A jövő érdekel mindenkit, azt latolgatják, hogy miként fog alakulni a bal-liberális progresszió sorsa, milyen lesz Magyarország a következő években. Erő és tisztaság sugárzik beszélgetőtársainkból. Egyik-másikukból tettvágy is. Bennük lehet a legnagyobb reménysége Magyarországnak."

Nagyon érdekes harc folyik a szocialista pártban, amelyet egyre kevésbé fed el a szakértői kormány szükségszerű támogatása. Szemlátomást kettéválik a párt, Szili Katalin, Szanyi Tibor és mások máris frontális támadást indítottak "a kisemberek" védemében a tőke, a "neoliberalizmus", a kapitalizmus - értsd: az SZDSZ - ellen. Szili lemondott a parlamenti elnökségről is, ami minden emberi számítás szerint azt jelenti, hogy átvitt értelemben kihúzta az osztályharcos kardot a hüvelyéből, és az antikapitalista, posztkommunista harc élére állt. Sokan követik, de nem mindenki.

A Gyurcsány Ferenc körül gyülekező MSZP-s (és részben liberális) politikusok is egyre többször megszólalnak, olvasható volt a Népszabadságban Szabó Zoltán vitairata Szanyival és Bauer Tamás Szilit bíráló cikke is. Az én jóslatom az, hogy ha az MSZP-s "szoclib" vonal nem tudja végérvényesen legyőzni az ókonzervatív, tőkeellenes - és ezért a jobboldalhoz közel álló - posztkommunistákat, akik az állam megerősítését és a magántőkével szemben az állampárti tőke felturbózását hirdetik, akkor szakítanak az ókonzervatív, posztkomcsi MSZP-sekkel, és új, baloldali liberális, szociálliberális pártot hoznak létre. Kicsit több is ez, mint jóslat, de... pszt.

Én az SZDSZ mai válságközeli helyzetében nagyon tudnék örülni egy ilyen pártnak. Az SZDSZ megalakulása óta baloldali liberálisnak tartom és vallom magamat - addig "csak" antikommunista voltam. (Attól még a kommunizmusellenességem megmaradt, de nem MSZP-ellenességet jelent, hanem az állami tulajdonnal, az általános népboldogítással való ellenérzést.) Talán még szavaznék is rájuk, ha az SZDSZ nem képes ideológiailag és morálisan visszatérni az alapítása körüli időkhöz. (Ami azt illeti, Wekler Ferenc felbukkanása a párt önkormányzati kabinetjében, nem mutat semmiféle morális megújulás felé. De - mondom magamnak - türelem.)

A kérdés tehát az, hogy az MSZP romjain létrejön-e egy baloldali liberális vagy liberális baloldali, szociálliberális párt, amely egyértelműen a kapitalizmus oldalán áll, nem antiliberális, és az állam felelőségét a szociális ellátásban - beleértve az egészségügyet,  a családtámogatásokat és a nyugdíjas-ellátást is - egyértelműen a legszegényebb 3-5%-os néprétegekre korlátozza. Létrejön-e - és létrejöjjön-e? Szerintem igen.

ide figyelj retkes zsidaj, cigány fajvédö, gázkamratöltelék, horgasorru szutyok!!!! Nem tom mit keresel Magyarországon jude létedre! Ja eszembe jutott! Hát te is csak az otthon ülö tudatlan marha elismerését és pénzét probálod bezsebelni! Te mint bipsi, milyen jogon szolsz bele a magyarok dolgaiba, mikor te is csak egy megtürt "személy" vagy itt! Jol vigyázz, hogy mit mondassz, mert elöbb vagy utobb az emberek többsége megelégeli, és akkor jaj neked! Mert tudod akkor irány a lámpavas!!!! Ui.: Ne vedd fenyegetésnek, pusztán kilyelentésnek és a tények közlésének! ...

A fenti kommentet találtam a moderálandó és kiirtandó kommentek között a blogomban. Szerzője Jana88 a 84.156.89.120 IP-címről. Csak tanulságul közlöm. Az látható, hogy nincs sok köze a magyar nyelvhez (én magyartanár vagyok), de az is lehet, hogy a gépén nem könnyen hozzáférhető sok ékezetes betű, talán külföldről ír, vagy legalábbis nem magyar billentyűzetről. Vagy túlságosan mélyen kultúrmagyar. Olyan mélyen, ahonnan már ki sem látszik a magyarsága.>Még mindig elcsudálkozom azon, hogy ilyen emberek léteznek. Így irtom őket, hogy hozzáférhetővé teszem a beszédüket. Vagy egyszerűen töröljem?

Mindenkit meghívok!

Augusztus 15-én a háborús bűnös Rudolf Hessre, Hitler helyettesére emlékeznek az új (és a régi) nácik Budapesten.  Ugyanazen a napon antifasiszta-antirasszista tüntetést szervez egy sor civil szervezet - a pártok részvétele nélkül. 

A helyszín az V. kerületi Városház park (Madách tér, Deák tér, Erzsébet tér környéke). Ott a helyünk!

Ma végre a köztársasági elnök is felébredt, és a köztársaság védelméről biztosította a romákat.

Ezt írtam pár napja a kislétai gyilkosság másnapjáról a blogomban a HírTV-ről és az egyik álhíréről:

>Az utcákban élők sem nekik, sem másoknak nem engedték meg, hogy felvételt készítsenek róluk (attól féltek és félnek, hogy a gyilkos visszatér, és bosszút áll rajtuk). A HírTV tudósításában az is megjelent - talán azóta már levették, vagy le fogják venni a netről -, hogy "kapával támadtak rájuk". Ez viszont egyértelműen hazugság. Sem kapával, sem mással nem támadtak rá senkire, viszont amikor a Hír TV-sek nem akarták abbahagyni, hogy engedély nélkül felvételeket készítsenek az ott élőkről, valóban volt egy kis kiabálás - végül a közvetítőkocsinak el kellett hagynia az utcát.<

És valóban, bár így tudnám előre a lottó nyerőszámait is: mára már finomítottak az álhíren. Ezután másképpen volt. Újabban nem a HírTV-t, hanem "a sajtó munkatársait" támadták meg kapával a kislétai cigányok. Kíváncsi vagyok, hogy ezt vajon sikerül-e majd bebizonyítaniuk. Mert hogy az eredeti hírük kamu volt, azt ezzel a módosítással már beismerték.

Tévedni emberi dolog. De Deák Ferenc "sajtótörvénye" szerint nem szabad hazudni. Szerintem meg nem is illik, kedves HírTV.

Ezt találtam a mai Népszabadságban:

Örömmel olvastam Hell István elfogulatlan, okos érvelését az SZDSZ állapotáról (Az SZDSZ lelki üdvössége, augusztus 5.). Végre egy írás, amely mellőzi a sajtóban szokásos kiátkozó, ellendrukker hangnemet! Talán segítene az új vezetésnek, ha tanácsadónak felkérné. Ő a „márkás" újságírók egyike, szavának súlya, rangja van. Jó lenne minél több, terjedelmesebb cikkét olvasni. 

Veszely Judit

Kedves Veszely Judit, köszönöm! H. I.

Tegnapelőtt - a roma holokauszt emléknapján, az auschwitzi cigány láger kiirtásának 65. évfordulóján - éjjel negyed tizenkettő körül rokonoktól ment haza az egyik faluszéli cigány soron, a Bocskai utca negyedik házában lakó 45 éves - 13 éve özvegy - Marika 13 éves kislányával, becenevén* Ketrinnel együtt. Nem tudták, nem is sejtették, hogy akkor már a faluszéli bokros-füves területen rejtőzködnek a cigányvadászok (akik legalább ketten, de lehet, hogy hárman voltak). 

Hogy mikor érkeztek a Kisléta melletti mezőre a levadászható ádozatot cserkésző gyilkosok, pontosan nem tudható. Valószínűleg jóval sötétedés után, de negyed 12 előtt, tehát kb. este 10 és 11 óra között. Marika és Ketrin hazaérkezésekor mindenesetre már a cigány sor mögötti sötét területen, a kertek mögött voltak.

A falu (és a cigány sor) mögött, egy tengeritábla előtt, a házaktól körülbelül 100-120 méterre egy jó minőségű, autóval könnyen járható mezőgazdasági földút  húzódik végig, amely könnyű menekülési utat is kínál egyrészt a Nyíregyháza-Nagykálló-Nyírbátori út, másrészt Nyírbogát (a 471-es út) felé. A cigányvadászok most is úgy választottak elkövetési helyet, ahogy eddig: nem kellett a településre behajtaniuk ahhoz, hogy megközelítsék a cigány telepet, és ahhoz sem, hogy észrevétlenül eltűnjenek. 

Negyedórával Marika és Ketrin hazaérkezése után az egyik cigányvadász sörétes puskával belőtt a hátsó, kisebbik szoba ablakán, ahol Ketrin villanyt gyújtott, és életveszélyesen megsebesítette a kislányt. Mivel az ablakon viszonylag magasan - 2-2,5 méterre - található a lövésnyom, valószínű, hogy az udvaron lévő farakásra felállva követték el a gyilkossági kisérletet. 

Elképzelhető, hogy nem ez a lövés sebesítette meg a kislányt, hanem egy második. Ugyanis a lövéssel szinte egyidőben először belőttek a bejárati ajtón, majd azt berúgták, és közvetlen közelről lelőtték az első, utcafronti nagyobbik szobában már ágyban fekvő Marikát, a kislány édesanyját is. Elképzelhető, hogy Ketrin is ekkor kapott életveszélyes sebeket - a tanúk ellentmondásosan három vagy négy lövéshangról beszélnek. (A rendőrség - a nyomozás érdekében - nem tájékoztat a részletekről.)

A Bocskai utca egyik közeli házában néhány roma fiatalember még ébren volt, beszélgettek, kártyáztak. Ők hallották a durranásokat, ki is néztek a bejárati ajtón, de mivel semmit nem láttak, napirendre tértek a dolog fölött. Azt gondolták, hogy - ahogy már máskor is előfordult - a polgármester rendez tüzijátékot valamilyen családi ünnep alkalmából, vagy petárdákkal szórakoznak a közeli utcákban.

Az áldozatokra tegnap, hétfőn reggel háromnegyed öt körül talált rá Marika két húga, akik munkába - dohánytörésre - indultak, és vitték volna - autóval - a nővérüket is.

Ketrin sokkot kapott, nem tudott érdemi információkat mondani a gyilkosokról. Azt mondta nagynénjeinek, hogy a szél becsapta az ablakot, és ő az összetört üvegszilánkoktól lett véres. (Több száz sörétet operáltak ki a testéből hétfőn délelőtt a nyíregyházi kórházban, állapota továbbra is életveszélyes; altatják.) Azt is mondta, hogy édesanyja, Marika - aki reggelig elvérzett - "elszédült". Ketrin még most sem tudja, hogy az édesanyja meghalt. 

A rendőrség (a Nemzeti Nyomozó Iroda) több órára lezárta a Bocskai utca egyik felét, csak kora délutánra  végeztek a nyombiztosítással, a helyszín átvizsgálásával.

A délelőtt folyamán újságírók, televíziós stábok és fotósok lepték el a cigány sort. A HírTV műholdas közvetítőkocsival jelent meg, és meglehetősen provokatívan kezdtek el "dolgozni": az érintettek engedélye nélkül készítettek felvételeket az utcában lakókról, és igyekeztek úgy beállítani a dolgot, mintha valamilyen szerelemféltésből** elkövetett gyilkosságról volna szó.

Az utcákban élők sem nekik, sem másoknak nem engedték meg, hogy felvételt készítsenek róluk (attól féltek és félnek, hogy a gyilkos visszatér, és bosszút áll rajtuk). A HírTV tudósításában az is megjelent - talán azóta már levették, vagy le fogják venni a netről -, hogy "kapával támadtak rájuk". Ez viszont egyértelműen hazugság. Sem kapával, sem mással nem támadtak rá senkire, viszont amikor a Hír TV-sek nem akarták abbahagyni, hogy engedély nélkül felvételeket készítsenek az ott élőkről, valóban volt egy kis kiabálás - végül a közvetítőkocsinak el kellett hagynia az utcát. 

A roma vezetők közül Horváth Aladár és Kolompár Orbán jelent meg a cigány soron, de ott volt Horváth Aladár társaságában Iványi Gábor metodista lelkész is. A parlamenti pártok közül az SZDSZ ügyvivője és budapesti elnöke, Szabadai Viktor tájékozódott a helyszínen. 

A szocialista polgármester, Pénzes Sándor (eredeti szakmáját tekintve kőműves, egyben a falu legnagyobb mezőgazdasági vállalkozója és munkaadója) kizártnak tartja (nem tudom, miért), hogy rasszista indítékú gyilkosság történt volna. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy Marika dolgos asszony volt, még sohasem kért segélyt az önkormányzattól, tehát az is kizárható, hogy valaha is "kamatos pénzért" fordult volna bárkihez. 

A kislétai oláhcigányokról***  egyébként is elmondható, hogy többségük konszolidált körülmények között él, átlagos, de egészséges, fürdőszobás házakban laknak (én ugyan láttam két leromlott, régi vályogházat is, de ez valóban kivétel), és tavasztól őszig mindannyian dolgoznak a helyi, nagy kézimunkaigényes mezőgazdasági kultúrákban, a dohánytermelésben. Nagyon sokan főleg a polgármester földjein. A napszám reggel hattól délután kettőig 5000 forint - az asszonyok ilyenkor hazamennek ebédet főzni -, de akik - tipikusan a férfiak - estig dolgoznak, azok 8000 forintot is megkereshetnek.

Nem nyomorgó, és nem is analfabéta cigányokról van szó. Több fiatal érettségizett a romák közül, mások gimnáziumba járnak. Olyan fiatal is van a cigány lányok között, aki óvónőképző főiskolába iratkozott be. 

Ebből az irányból jöttek a gyilkosok: http://www.noltv.hu/video/1713.html .

_________________________________________________________________________

* A településen cigány (romani) anyanyelvű oláhcigányok laknak, akik hagyományosan ún. cigány nevet is adnak a gyerekeiknek. A Ketrin - minden angolos hangzása ellenére - ilyen cigány név.

 ** Talán nem illik erről beszélni, de a rokonok elmondása szerint Marikának nem volt igazi udvarlója kb. másfél éve.  Az igaz, hogy volt férfi, aki pályázott a kezére, de én kizárt - és könnyen ellenőrizhető és cáfolható - dolognak tartom, hogy két vagy három féltékeny férfi sörétes puskával, szerelemféltésből ölte volna meg őt és sebesítette volna meg a lányát. 

*** A település mintegy 1900 lakosának 38 %-a cigány (a népszámlálás csak 4%-ot jelez, hiszen az itt élők többségükben magyarnak tartják magukat), az iskolában kb. 50, az óvodában 60% a roma gyerekek aránya.